Bauxitföldtani Park és Balás Jenő Bauxitbányászati Múzeum (Gánt)
A gánti bauxitbánya a kinyert mennyiséget tekintve egykor Európa legnagyobb bauxitkitermelése volt. Ma pedig egy páratlan bemutatót végigjárva sétálgathatunk a marsbéli, vörös hepehupákon.
1920-ban Balás Jenő bányamérnök hatalmas karsztbauxittelepre bukkant az addig viszonylag jelentéktelen, csendes kis falu, Gánt határában. Hosszas előkészítő fázis után 1926-ban indult meg a kitermelés. Ha ma körbesétáljuk Gántot, déli és keleti oldalában meghökkentő látványra lelhetünk: óriási, hullámos felszínű területeket fed egy vörös, apró szemcséjű kőzet.
Az 1930-as években már a világ legtöbbet termelő bauxitbányái közé tartozott, így aztán nem is meglepő, hogy a II. világháború idején Németország is szemet vetett rá. A világégés során teljes kapacitását a német hadiipar szolgálatába állították. A csúcsteljesítmény éve 1953 volt: ekkor 600.000 tonna ércet nyertek ki a bányarendszerből, ami ahhoz képest is tekintélyes mennyiség, hogy működésének évei alatt összesen 10.000.000 tonna bauxitot adott a világnak. A bánya nem csak a mennyiséget, hanem a minőséget tekintve is az élvonalba tartozott. Előnyére vált, hogy a kevés kovasav mellett nagy arányban volt benne titán, cirkónium, króm, gallium és berillium.
Egymás után nyíltak a különböző külszíni fejtések, az utolsóban az 1980-as évek elején indult a munka (ebben található a ma látogatható tanösvény). Ez már nem volt hosszú életű, ugyanis 1987-re eljött az a pont, amelytől fogva a működés már nem lett volna gazdaságos, így a bányák bezártak. Azóta sok tájsebet helyreállítottak (rekultiváltak) és beerdősítettek.
De vajon miért volt szüksége a fémre éhes német hadiiparnak a gánti bauxitra? Ez a kőzet a timföldgyártás alapanyaga, melyre az alumínium előállításához van szükség. A bauxit csapadékos éghajlaton, tartósan magas hőmérséklet hatására keletkezik több féle kőzet málladékaként. A forróság és a nedvesség hatására ugyanis a kőzetben lévő kémiai anyagok jelentős része kioldódik – kivéve az alumínium, a titán és a vas, melyek oxidként halmozódnak fel. A bauxit éghajlatjelző kőzet: a keletkezéséhez szükséges klimatikus körülmények trópusi éghajlaton fordulnak elő. Ez azt is jelenti egyben, hogy a ma a Dunántúl aljzatát képező kőzetlemez-töredék egykor trópusi területen helyezkedett el, csak a későbbiekben sodródott mai helyére. A Dunántúli-középhegység bauxittelepei általában karsztos kőzetek mélyedéseiben, töbreiben estek csapdába, ahová folyóvízi szállítás útján kerültek. Később betemetődtek, hogy aztán a bányászkodás során lássanak újra napvilágot.
A Bauxitföldtani parkon egy tanösvény vezet körbe, melynek 13 állomásán információs táblákat olvasva tájékozódhatunk a helyszín geológiai jellegzetességeiről és bányászati múltjáról. A gödör falain helyenként a kőzettestek elmozdulásáról tanúskodó vetőkarcokat is láthatunk. A vöröslő, földöntúli tájban kanyargó tanösvény végigjárásához 1-2 óra szükséges.
A Balás Jenő Bauxitbányászati Múzeum bejárata előtt korabeli gőzmozdonyt, bányában használt villanymozdonyt és csilléket szemlélhetünk meg közelről. A múzeum belsejében fényképek és ábrák segítenek elképzelni az egykori bányászéletet, miközben a táró alagútjában sétálunk. Megtekinthetünk kézi és gépesített bányaeszközöket – köztük benzines teherautót is. A szénbányákkal szemben ugyanis itt ilyen üzemű járművek használata is lehetséges volt. A 100 méter hosszú alagút végén egy utolsó teremből juttat ki a parkolóhoz egy légajtó.
